Dórémi zenéje

1637-ben Velencében a nemesi Tron-család egy Nuovo Teatro Tron a San Cassiano nevű színházat nyitott a nagyközönség számára. Fizetség ellenében, pontosan meghatározott és osztályozott helyárakért szinte bárki megnézhette az előadást. A páholyok egy-egy tehetős család birtokában álltak, de gyakran csak bérelték őket., míg a földszinten nagyrészt csak állóhelyek voltak, széket csak fizetés ellenében lehetett igényelni. 1637. március 6-tól kezdve négy velencei líráért bárki megnézhette az előadásokat. Az opera alakulásával a közönség is átalakult. A színházba elsősorban nem zenét menetek hallgatni, hanem társasági életet élni. Az opera társalgó szalonná vált, ott kötötték az üzleteket, ott udvaroltak. Fontos szerephez jutott Velencében a színpadi gépezet is, mely a zenekart mozgatta a levegőben, hajókat vontatott a háttérben és mindenféle más mutatványokkal kápráztatta a közönséget. Mivel ez igencsak költséges mulatság volt, kevesebb pénz jutott a kórusra, a komponistára s így, míg Firenzében a szöveg előtérbe helyezése miatt, itt a látványosság növelése miatt szorult háttérbe a zene.

1670-től Velencétől Nápoly vette át a vezetést a zenében. A nápolyi operában nagyobb szerephez jutott a népdal és az érzelem, valamint nagyobb teret követeltek a dallamnak. Fontos volt az énekes képzés alaposabbá tétele. A 18. század első felében 10–20 évig tartott a magas követelményekkel járó oktatás, a tanulást pedig több éves színpadi gyakorlat követte. Ezt követően gazdagság és elismerés járt az énekesnek, különösen a kasztráltaknak. Gaetano Majorano (Caffarelli) XV. Lajos kegyence hercegséget vásárolt magának a fejedelmi ajándékokból. Carlo Broschi (Farinelli) V. Fülöp spanyol király minisztere, orvosa 50 ezer frank évi járadékot és lovagi címet kapott napi négy áriáért. Az énekesek tekintélyét és színpadi egyeduralmát jól szemlélteti Luigi Marchesi (Marchesini) esete, aki attól függetlenül, hogy melyik operában lépett fel, ragaszkodott ahhoz, hogy megjelenését trombitajel előzze meg, majd egy dombon fényes fegyverzetben, fején tollas sisakban jelenjen meg. Ezt követte egy ária, amit a maga számára íratott. Az nem volt lényeges, hogy a színpadon épp komédia, vagy tragédia volt műsoron ezt a szertartást minden alkalommal meg kellett ismételni.

Velencében 14. században árvaházakat alapítottak, amelyek kórházként is működtek. Ezekben az intézményekben rendszeres pedagógiai oktatás, vallásos nevelés folyt. Vallási és pedagógiai okokból is fontos volt az ilyen intézményekben egy énekkar működtetése, így hamarosan zenei szemináriumok alakultak, ahol a különösebben tehetséges növendékeket éneklésre, zeneelméletre, sőt hangszereken való játékra oktatták. Ezeken a szemináriumokon olyan híres mesterek tevékenykedtek, mint Caldara, Scarlatti, Hasse, és Galuppi.

1703-ban az intézmény zeneigazgatója Gasparini volt, az ő kívánságának tettek eleget, amikor Vivaldit hegedűtanárként alkalmazzák. Az Ospedale della Pietà vezetősége a zeneszerző kinevezését évente meghosszabbította, egészen 1709-ig. Az intézetben a tanítási struktúrát piramisszerűen szervezték meg. A hierarchia élén az idősebb lányok és nők álltak, akiket két kórusvezető irányított. Ők voltak a lányok közül a legkiválóbb zenészek, akik közül néhányan az intézet falain kívül is hírnevet szereztek.

Első operájának bemutatójára 1713-ban, Vicenzában került sor nagy sikerrel, a következő évben már Velencében vitték színre következő dalművét. Ezután nem sokkal a velencei Sant'Angelo színház impresszáriója lett. Színházi emberként igyekezett a lehető legnagyobb hasznot húzni operáinak bemutatóiból. A színház világában üzletemberként viselkedett: levelezett, szervezett, erőszakoskodott, kockáztatott és nem egyszer nagy hasznot vágott zsebre.

Vivaldit az operakomponálás azért is vonzhatta, mert lehetőséget biztosított számára, hogy elsajátíthassa a nagyobb zeneművek kifejezési eszközeit. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy Gasparini halála után egy olyan műfajhoz is hozzányúlt, ami előtte nem vonzotta: az Ospedale della Pietà koncertjein hamarosan egy Vivaldi oratórium is felcsendült.

Vivaldi ezután még jobban buzgólkodott mint operaszerző és mint az előadások szervezője. A bemutatók körüli kétségeket egyszerűen oszlatta el, ha sok volt a bemutatók körüli bonyodalom, a saját költségén rendezte az előadásokat.

Benedetto Marcello (1686-1739) velencei zeneszerző 1720 vége felé egy szatirikus pamfletet jelentetett meg névtelenül „A színház divat” címmel, melyben a kor operaéletét állította pellengérre. Benedetto Marcello annak a Marcello családnak volt a tagja, melynek a birtokában volt a Vivaldi által igazgatott San'Angelo színház. A Marcello és Capello család többször is megpróbálta a törvény eszközeivel visszaszerezni jogait színházuk felett. Elsősorban a bérleti díj nem fizetése miatt perelték Vivaldit, aki ekkor már erről az elemi kötelezettségéről is megfeledkezett. Marcello könyve az egész operaéletet érintette, a korszak minden művészeti áramlataival együtt. A szövegíróról értekezve például megjegyzi, hogy az lehetőleg ne ismerje az antik drámaírók és költők műveit, de műve előszavában sűrűn hivatkozzék rájuk. A szatíra legrészletesebb része az énekesnőkről szól, de sor került a zenészekre is, akik egymásra és a vezető szólamra való tekintett nélkül adják elő díszítéseiket. Ezután következnek a táncosok, a néma szereplők, a súgók, egyszóval egy operaház népes személyzetéből senkit sem kímélt a szerző. Aldiviva névvel Antonio Vivaldit jelölte, ezenkívül a szövegben több célzás is található a San'Angelo igazgatójára, aki ekkoriban szintén Vivaldi volt.

1726-tól kezdve operabemutatóinak állandó női főszereplője Anna Giraud, aki valószínűleg a Pietà növendéke volt. Az énekesnőt Vivaldi előbb színházi játékra, majd éneklésre tanította, végül 1724-ben elintézte, hogy felléphessen Velencében Albinoni Laodicea című operájának címszerepében. Kettőjük kapcsolata tovább mélyült, amikor Anna testvére, Paolina a zeneszerző ápolónője lett. A következő években Vivaldi szoros kapcsolatot ápolt a Giraud nővérekkel, akik Velencében az ő házában laktak. Ez később alkalmat adott az egyházi hatóságoknak, hogy rosszallják Vivaldi túlságosan szívélyes barátságát az énekesnővel, akit Velencében csak a vörös pap barátnőjeként emlegettek. Ruffo kardinális végül ezért tiltotta ki Vivaldit Ferrarából. Az 1730-as években a zeneszerzőt már egyre kevésbé becsülték meg, a Pietà is több fiatal zenészt alkalmazott, végül megvált Vivalditól, aki elhatározta, hogy elhagyja a lagúnák városát. Eladta mindenét és Bécsbe utazott, ahol VI. Károly császárnak akarta felajánlani a szolgálatait, akivel már korábban találkozott. Az uralkodó azonban hamarosan elhunyt, Vivaldi pedig tovább akart utazni Drezdába, de megbetegedett és meghalt.

1793-ban Haydn a következőket írja a kölni választófejedelemnek Beethovenről: „ Idővel Európa egyik legnagyobb zeneszerzője lesz”.

Beethoven a heiligenstadti végrendeletében ezt írja: „Ó ti emberek, kik engem mogorvának, bolondnak vagy embergyűlölőnek néztek, mennyire igazságtalanok vagytok hozzám! Nem ismeritek a látszat rejtett okát. Szívem és kedélyem gyermekkorom óta hajtott gyengédségre, még nagy tettekre is megvolt bennem a hajlam. De gondoljátok meg, hogy hat év óta szörnyű baj lett úrrá rajtam.”

1787-ben Breuning családnál Bonnban találkozik élete első szerelmével a 17 éves Jeanette d’Honrath-al. Elbűvölte a lány gyönyörű énekhangja, kellemes modora, de a szerelmük csak plátói maradt, mert a szőke szépség pár hónap múlva Kölnben feleségül ment Karl von Greth osztrák századoshoz. A következő években gyakran volt szerelmes, és mint fiatal tehetséges zeneszerzőt szívesen látták a szalonokban, de a társadalmi különbség miatt mint jövendőbeli vőt nem. 1796-ban megkéri Magdalena Willmann bonni szoprán énekesnő kezét de kosarat kap a következő indokkal: „csúnya és hóbortos”

Beethoven végrendelete mellett két női arcképet, és három levelet találtak mely a halhatatlan kedveshez íródott. Pontosan, hogy ki is volt na nagy Ő nem tudni, mert sem időpont nincs megjelölve, hogy mikor íródott, sem a hölgy nevét akinek írta nem említi. Így az életrajzíróknak csak a találgatás maradt, hogy Julietta Guiccardi, Deym Jozefin volt a címzett, vagy netán Bruswick Teréz.

Beethoven az első nyilvános hangversenyét 1795-ben adta Bécsben, majd egy évvel később Pozsonyban is fellépet. Ebben az időben többször visszatért a felvidékre, és élvezte a zeneértő és szerető nemesi családok vendégszeretetét. Az egyik ilyen família, akiknél Beethoven szívesen látott vendég a Brunswick család volt. A grófi rangot és a „de korompa” címet Brunswick Antal kapta a császártól, két fia közül pedig Antal a martonvásári, József pedig az alsókorompai birtokot örökölte.

Az alsókorompai uradalomban töltötte a nyarakat Julietta Guiccardi, Brunswick József húgának, Zsuzsannának a lánya is, és 1800 vagy 1801 nyarán itt találkozott Beethovennel. Az egyik barátjának írt levelében így ír: „Egy kedves, varázslatos lány szeret engem és én is szeretem őt… Sajnos nem az én osztályomból való, és egyébként sem nősülhetnék még…”

A család a társadalmi különbségek miatt ellenzi a románcot. József gróf, hogy az unokahúgától távol tartsa, a bohém zeneszerzőt a kertész házában szállásolta el, és még a kastélyra néző ablakokat is befalaztatta. A két szerelmes egymás utáni vágyakozását azonban nem tudta megakadályozni, és a plátói szerelemnek csak a kottapíron marad nyoma.

A két Brunswick grófnő emlékkönyvébe a következőket írja: „ Semmit sem kívánok annyira, mint azt, hogy e kis zenei áldozat eljátszásánál és eléneklésénél gondoljanak az Önöket őszintén tisztelő Ludwig von Beethovenre. Bécs, 1799. május 23.”

1799-ben Bécsben Brunswick Teréz, és húga zongoraórákat vett Beethoventől, aki ekkor még nem is tulajdonít nagy jelentőséget a lányoknak, hiszen Guliette Guiaccardiba szerelmes, és csak 1804-ben találkoznak ismét.

Ebben a rangra és az illemre oly sokat adó családban igencsak nagy megbotránkozást kelthetett, amikor Brunswick Antal lánya, a korán megözvegyült Deym Jozefin is szerelemre lobbant Beethoven iránt, aki a nagybátyja meghívására érkezett Alsókorompára. A legenda szerint a park fűzfáinak odvába rejtették egymáshoz írt levélkéiket. Nem tudni, egy ilyen levélkére talált-e rá valaki, mindenesetre a románc kiderült, és a család, hogy eltávolítsa, másodszor is gyorsan férjhez adta az engedetlen Jozefint.

1805-ben megírja „ A reményhez” című dalt zongorakísérettel, ajánlás ugyan nem szerepel rajta, de Jozefin a következőket írja anyjának: „A jó Beethovennek van egy kedves dala, amelyet egy, az Urania-ból vett szövegre nekem írt ajándékképpen”

Brunswickék annyira szégyellték a rangon aluli kapcsolatot, hogy minden írásos nyomát eltüntették, Beethoven még a Jozefinhez írt és egyetlen operáját, a Leonora-Fideliot is az asszony öccseinek Ferencnek és Józsefnek ajánlhatta csupán.

Sokszor vendégeskedett Martonvásárhelyen is, itt találkozik Brunswick Terézzel, aki messze kimagaslott olvasottságával, műveltségével, és muzikalitásával a kortársai közül. Terézzel sok időt töltött együtt, s társaságban is sokat mutatkozott vele. Életrajzírói szerint „mély érzések fűzték őket egymáshoz”, így az ő neve is felmerült mint halhatatlan kedves. Ez a bensőséges kapcsolat abban is kifejezésre jutott, hogy Brunswick Teréznek ajánlotta Fis-dúr szonátáját.

Ezt a szerelmi csalódást még jó pár követte, és múzsáinak köszönhetően számos remekmű született, ide tartozik az 1810-ben írt a-moll zongora bagatell a Für Elise.

1810 ben Beethoven a „ Für Elise” kottalapjára a következőket írja: „Elise számára megemlékezésül Beethoventől”. Hiteles kézirat hiányában felmerült az a lehetőség, hogy nem Elisének íródott e zongoradarab, hanem Therese Malfattinak akinek megkérte a kezét, de a hölgy visszautasítja.

A legfrissebb kutatások Klaus Martin Kopitz német zenetudós nevéhez fűződnek, aki szerint a titokzatos hölgy Elisabeth Röckel volt. A szoprán énekesnő Bécsben ismerkedett meg a zeneszerzővel, amikor 1807-ben követte bátyját a császári fővárosba, ahol Joseph August Röckel tenor énekelte Florestan szerepét a Fidelióban. Bár Röckel kisasszony később egy rivális komponistához, Hummelhez ment feleségül, Kopitz szerint 1810-ben, a zongoradarab keletkezésekor Beethovennel igen közel álltak egymáshoz, még halála előtt, 1827-ben Beethoven elküldte neki egy hajtincsét és egyik utolsó pennáját is. Kopitz elméletét az is alátámasztja, hogy ebben az időben nem is volt a zseni életében más Elise vagy Elisabeth nevű hölgy.

Egyik barátja emlékkönyvébe írta a következő sorokat:

„Ha sokszor vad felgerjedések vádolják is művemet, a szívem jó... . Jót cselekedni, ahol lehet - a szabadságot mindennél jobban szeretni - az igazságot soha, még a trón előtt sem megtagadni!” Érzelmi élete élményekben is bővelkedett: „örökké szerelmes, s többnyire igen nagy mértékben” - írja ezekről az évekről régi barátja, Wegeler.

bónusz: Lichnowsky Henriette hercegnőnek írt zongoraszonáta

forrás: http://vasarnap.ujszo.com/clanok.asp?cl=1649696

Ki hitte volna, hogy 1822-ben mikor a család áttért a protestáns vallásra élet-halál kérdése lesz az 1930-as években.

A mozi aranykora az 1930-as években kezdődött. A filmhez társuló zene  ekkor még csak másodlagos szerepet töltött be alárendelve a képsoroknak. Készültek olyan alkotások is ahol a film témájához kapcsolódó zene folyamatosan volt halható, de a rendezők éltek azzal a lehetőséggel is amikor egy jelenet hangulatát hegedűszóló fejezte ki. Egy-egy film zenéjén több alkotó közösen dolgozott, az éppen népszerű zenei stílust alkalmazva.

Chaplin azt vallotta, hogy a beszéd megöli a film szépségét, csökkenti a mimika szerepét, így nem csak rendezője hanem zeneszerzője is volt a filmjeinek.
A teljesség igénye nélkül a filmzeneírók közt megtalálható George Gershwin, Cole Porter, és az egész jeleneteket átívelő összetett hangzásvilágú zeneíró Wolfgang Korngold.

Jelentős szerepe volt Orson Welles 1941-ben elkészült „Aranypolgár” című filmjének melynek zenéjét Bernard Herrmann komponálta abban, hogy a filmzene a képekkel, párbeszédekkel egyenrangúvá vált meghatározva a film érzelemvilágát.

Magyarországon 1929-ben mutatta be a Fórum Mozi az első hangosfilmet  Az éneklő bolond  címmel.
A moziban a zenekar szokásos helye üres volt, a zongora fedelét senki sem nyitotta ki, nem égtek a zenekari lámpák sem. Két kedvcsinálóval kezdődött a műsor. Először Abe Lymann, Amerika egyik legjobb jazz bandje játszott, majd Benjamino Gigli énekelte a Parasztbecsület nagyáriáját. A közönség lenyűgözve hallgatta, de nincs idő a csodálkozásra - kezdődik a nagyfilm, a várva várt Éneklő bolond. Az Estet Karinthy Frigyes tudósította: „A zene véget ér és egyszerre beszélni kezdenek. Tökéletesen és nagyszerűen, hogy libabőrös lesz mindenki háta. - Hiszen ez egy szerelmi dal! - Igen, egyszer én is lehetek szerelmes! Persze mindez angolul. Egyszerre csak a film alsó részén megjelenik diszkréten, cseppet sem zavaróan a magyar felirat, az, amit angolul mondanak. A megoldás nagyon jó."

Azért pár nap múlva hozzátette: „Mi van a szagos filmmel, már bocsánatot kérek. A vászonról miért nem érezzük a mező illatát, az asztalra került rostélyosból hol marad az ínycsiklandozó szagocska. Mert hogy a fejlődés utolsó fázisa, a huszadik századról lévén szó, mi lesz - az úgy is nyilvánvaló. Látó és halló és szagló szerven kívül ízlő szerv is van a világon, a végső kifejlődés az ehető film lesz. A feltalálók kezdhetnek hát gondolkozni rajta, milyen anyagból készítsék el, hogy a gyomrunkat el ne rontsuk vele."

forrás: http://www.filmintezet.hu/magyar/filmint/filmspir/23/lapozgato.htm

A nagyi imádta a zenét, maga is kiválóan zongorázott, a nagyapám akit sajnos nem ismerhettem meg, hegedült. Sokat mesélt arról, hogy amikor vendégek voltak vacsora után a szalonba mindig valami új darabbal lepték meg a meghívottakat. Az idő múlásával sok minden változott, de a zene szeretete megmaradt, és ha nem is mindent, de valamit azért sikerült az unokáknak is átadni. Volt egy régi gramofonunk a hozzá tartozó temérdek bakelit lemezzel. Amikor ketten voltunk otthon beültünk a „kucorgósarokba” és lemezeztünk. A zenehallgatása közben meg magyarázott, felhívta a figyelmem mindenre amit ő fontosnak tartott pl: Chopin játékos dallamára, Paganini virtuozitására, no és az operák csodálatos világára. Féltőgonddal tette fel kedvenc lemezét melyen  Székely Mihály énekelt / életéről is munkásságáról itt /. A lemez egy kicsit recsegett, ropogott a sok hallgatástól, de az maga volt a csoda.

A néma filmet felváltja a hangzó film.

Kalandoztam a You-Tube-on, és kincset találtam íme:

bónuszként egy szeretem dal

Ma már elképzelhetetlen lenne a film kísérő zene nélkül. Jelentős szerepe a némafilmek idején kezdődött. Egy kis időutazásra hívlak benneteket, melyben lesz film, zene, és minden ami még ezzel kapcsolatban eszembe jut. A paletta nagyon színes és változatos, így a teljesség igénye nélkül válogatok, de természetesen igyekszem időrendben haladni.

Nápolyban Aragoniai Ferndinánd király volt különösen nagy pártfogója a zenének s Gesualdo de Venosa herceg, ki maga is zeneszerzéssel foglalkozott, számos madrigált írt melyekből többet Händel is felhasznált. E korban indul meg az itáliai népdalok, a nápolyi canzonetták,  a velencei madrigálok gyüjtése és kiadása.