Dórémi zenéje

Költözés utáni próba, addig se maradjatok zene nélkül, mert zene az kell.....

Egy a sok kedvenc közül:

és akkor tánc!

Ez meg a ráadás:

Az egyházi zenében különböző liturgiák és éneklési módok éltek egymás mellett.

A királyi udvar csepűrágója:

Orléans- i Fülöp bátyjának tiszteletére színházat rendezett be a Louvre gárdatermében, ahol Pierre Mignard a kor neves festője ajánlására Molière és társulata lépett fel. A darab amelyet választott nem éppen szerencsés, Corneille Nicomede-jét adták elő és a siker elmaradt. Sűrű bocsánatkérések közepette kérte a királyt, hogy tekintse meg a következő komédiát a Szerelmes doktort. A siker ezúttal mindent felülmúlt megélhetést biztosítva társulatnak és szerzőnek egyaránt.

XIV. Lajos nemcsak kegyeibe, de barátságába is fogadta Moliere-t, akit az a kegy ért, hogy együtt reggelizhetett a királlyal, és akitől nemcsak elfogadta, hanem el is várta az őszinte véleményt. Az udvar remek alkalmat szolgáltatott a gúnyolódásra, így számos ellenséget is szerezett magának a király pártfogása mellé. 1664-ben az ünnepi játékok keretében került bemutatásra Molière legkritikusabb vígjátéka a hivatali és a vallási képmutatást bemutató Tartuffe. Lajos az előadás végeztével lelkesen tapsolt, nem úgy a megjelent egyházi méltóságok. Fölháborította őket a komédia erkölcstelensége, a darab betiltását követelték. A király sokáig ellenállt, sőt bátorította is a szerzőt, csak így tovább. Így került a komédia Versailles-ban a kitüntetett közönség elé. Az anyakirályné Ausztriai Anna is minden tekintélyét latbavetette, hogy ha már az udvar látta is a Tartuffe-öt, a nagyközönség elé semmiképpen se kerülhessen. A király nem tehetett mást betiltotta a darabot, melyet legközelebb 1669-ben Palais-Royal-ban mutattak be természetesen a szerző a kifogásolt részeket átírta és hatalmas sikert aratott.

A király közös munkára kérte fel Moliere-t és Lully-t egy sorozat a „comedies-ballet” megírásában, melyet először az udvarnál mutattak be. A kapcsolatuk hamar megromlott, mert a munkák melyeket az udvarnak írtak egyre több zenét igényeltek, és később mikor Párizsban is előadták őket Moliere zsebre tette az itteni bevételt, anélkül hogy Lully- nek egy garast is adott volna.

1672-ben Lully megszakította kapcsolatát Moliere-rel, s a drámaíró ekkor Charpentiert választotta társulata - a Comédie Française - zeneszerzőjévé. Az 1673-ban bemutatott Képzelt beteghez már ő írta a teljes, mintegy hetven percnyi zenét. Ezzel párhuzamosan egyre több egyházi zenét is szerzett, s a trónörökös szolgálatában állva az udvari kápolna zenészeként elnyerte a naponta misére járó XIV. Lajos jóindulatát is.

Molière maga is játszott a darabjaiban, így Párizsban a „Képzelt beteg” egyik előadása közben holtan esett össze, 14 évig volt a francia színpadok királya, és királyi pártfogójának köszönhette, hogy egyházi szertartás kíséretében temették el.

Bulgakov Moliere úr élete c. regényében a következő sorokat olvashatjuk Molière temetésével kapcsolatban:

„– Mi történik Moliere halálával kapcsolatban?

– Felség felelte – Champvallon –, a törtvény tiltja, hogy megszentelt földbe temessék.

– És milyen mélyre terjed a megszentelt föld? – kérdezte a király.

– Négy lábnyi, felség – felelte az érsek.

– Kegyeskedjék, érsek, öt lábnyi mélységben Moliere-t eltemetni - szólt XIV. Lajos – , sőt temessék el haladéktalanul, egyaránt kerülve ünneplést és botrányt.”

„Egy élelmes ember, aki tudta, hogy a Nagy Condé rokonszenvezett Moliere-rel, megjelent a hercegnél e szavakkal:

– Fenség, engedje meg, hogy átnyújtsam önnek azt a sírverset, amelyet Moliere számára írtam.

Condé átvette a sírverset, majd a szerzőre pillantva azt felelte:

– Köszönöm. Jobb szeretném, ha ő írta volna meg az ön sírversét.”

Kivételesen most egy rádiójátékot hoztam parádés szereposztással

A versailles-i kastély ünnepségek, bálok, gyertyafényes színházi előadások színtere volt. Szalonokban, kertekben, pavilonokban, még a csónakázások ideje alatt is zenével szórakoztatták a királyt. Minden az uralkodó körül forgott, aki maga is amatőr táncos volt és jelentős szerepet vállalt abban, hogy anyja Medici Katalin révén a párizsi udvarban is szokássá vált balettelőadásokat ismét népszerűvé tette. Uralkodása alatt a színpadi látvány minden képzeletet felülmúlt, és a balettelőadások szereplői között már nemcsak műkedvelő főúri táncosok voltak, hanem hivatásos táncművészek is.

Madame de Sévigné leányához írt leveleiben ennek a világnak képét rajzolta meg. Az ő révén pontos tudomást szerzünk az udvari ünnepségekről, a divat változásairól, a vadászatok és kirándulások pompájáról, tájékoztatást ad a nyilvános és magánszínházakról is, ahol a király és udvara által annyira kedvelt előadásokat tartották.

XIV. Lajos idejében már létezett koreográfia, a padlómintázatát lépésszimbólumok díszítették, megkönnyítve ezzel a táncok betanulását. Ezt a módszert tánctanára Pierre Beauchamp dolgozta ki akit Académie Royale de Danse vezetőjének nevezett ki 1661-ben.

XIV. Lajos maga is szívesen fellépett balett-darabokban, természetesen rangjának megfelelő jelmezben. Ilyen királyi szerep volt a Napé - „Ballet royal de la nuit” előadásban- , aki a középpontból mindent bevilágít éltető sugaraival. Az uralkodó ilyenkor a színpad központi részén foglalt helyet, ahonnan mindenkit látott, s ahonnan mindenki láthatta őt. Pozíciója Istenéhez hasonlított, aki az emberi élet szemlélője, ura és rendezője is egyben. Ebben az előadásban kapott szerepet Lully aki tehetségének köszönhette ezt a lehetőséget.

Lully Firenzében született egyházi patrónusának közbenjárására utazott Franciaországba, és lett az olasztanára XIV. Lajos unokatestvérének, hamar felfigyeltek zenei tehetségére így egyenes út vezetett a királyi udvarba. Hamarosan a király kedvenc zenésze lett, és kinevezték a zenei élet irányítójává 1661-ben : „surintendant de la musique de la chambre du roi” rangot kapott – érdekesség, hogy ugyanebben az évben francia állampolgárságért folyamodott, amit decemberben kapott meg. Zenekarában számos kiváló zenészt foglalkoztatott, mint hegedűs, táncos, és színész egymaga képes volt korrigálni az előadás pontatlanságait, sőt bemutatta a kívánt balett lépéseket is.

Lully-t tekintik a francia operastílus, az udvari balett, és a zenés vígjátékok megalkotójának. Az operáiban szereplő balett nemcsak táncbetétként szerepel, hanem aktív része a cselekménynek, de emellett fontos szerepe van a kórusnak is, amely a drámai hátteret szolgáltat a cselekménynek. Élete során egyházi műveket is írt tökéletesen alkalmazva a kórusok többszólamúságát. Zenei nagysága ellenére a viselkedése nem éppen mondható kulturáltnak, köztudomású volt, hogy rendszeresen szétverte a hangszert annak a zenésznek a hátán aki nem játszott megfelelően, és bírsággal büntette azt aki nem jelent meg a próbán pontosan. Számos botrányba keveredett mindenkit kihasznált céljai eléréséhez, összeveszett La Fontaine-el is, miután az olasz visszautasította a francia költőzseni Daphné című livret-jének megzenésítését. Kegyvesztését annak köszönhette, hogy a felesége révén az egyre inkább egyházi befolyás alá került király tudomására jutott, hogy elcsábította egyik komornáját.

XIV Lajos felépülése alkalmából a Te Deum című művét vezényelte, és a karmesteri botjával megsebezte a lábát amely elfertőződött és 55 éves korában elhunyt.

A királyi udvar orgonistája Jacques Thomelin 1693-ban meghalt, helyét tanítványa François Couperin töltte be akit maga XIV. Lajos választott ki a jelentkezők közül, mint a királyi kápolna 4 orgonistájának egyikét. 1696-ban nemesi rangot kapott, és néhány év múlva lovaggá ütötték, ami szinte gyermeki büszkeséggel töltötte el. Maga rajzolta meg címerét, melynek központi eleme egy arany hárfa volt.

folyt.köv-egy kicsit másként, de továbbra is XIV Lajosról lesz szó

Írtam már az angolokról, olaszokról, most a franciák jönnek, ebben a részben szó lesz a zene mellett építészetről, szobrászatról, festészetről.

Az egész úgy kezdődött, hogy Ani megkérdezte, hogy nincs e kedvem vele menni a Szimfonik Live3 koncertre, a helyszín a Millenáris. A válasz estemben, ha zenéről van szó borítékolható, igaz attól tettem függővé, hogy Rasid dolgozik e. Dolgozott, így elő a programajánlatot, volt ott minden gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt.

1854-ben Liszt Berlioz Harold-szimfóniája kapcsán írásában kifejti, hogy nem minden zene programzene, és kihangsúlyozza, hogy a zenei motívumot, a programot, csak akkor szabad hozzáadni a zeneműhöz, ha az fontos annak megértése szempontjából. Ebben az időben jelenik meg Hanslick zenei elemzése, melyben rámutat arra, hogy a hallgató és a zeneszerző érzelmi világa ellentétben állhatnak egymással. Kihangsúlyozva azt hogy az a mű mely mindenféle előzetes ismeret, azaz program nélkül is hallgatható azaz abszolút zene.

1854-ben Liszt Berlioz Harold-szimfóniája kapcsán írásában kifejti, hogy nem minden zene programzene, és kihangsúlyozza, hogy a zenei motívumot, a programot, csak akkor szabad hozzáadni a zeneműhöz, ha az fontos annak megértése szempontjából. Ebben az időben jelenik meg Hanslick zenei elemzése, melyben rámutat arra, hogy a hallgató és a zeneszerző érzelmi világa ellentétben állhatnak egymással. Kihangsúlyozva azt hogy az a mű mely mindenféle előzetes ismeret, azaz program nélkül is hallgatható azaz abszolút zene.

Liszt a programzene lelkes támogatója volt, azt vallotta, hogy „a program az a médium, amely a zenét a közönség gondolkozó és tetterős része számára hozzáférhetőbbé és érthetőbbé fogja tenni.” Zenéjét közismert képzőművészeti, irodalmi alkotásokhoz, természeti képekhez kapcsolta.

“Mi más is életünk, mint előjátékok szakadatlan sorozata ahhoz az ismeretlen dallamhoz, amelynek első, ünnepélyes hangját a halál csendíti meg? “ – írja „Les Preludes” című művének előszavában. A mű eredetileg egy férfikórusra és két zongorára írott darab nyitányaként keletkezett 1844-ben. Marseille-ben ismerkedett meg Joseph Autran költővel aki neki ajándékozta „Az északi szél; szárnyaló himnusz a szabadsághoz” című versét s ezt zenésítette meg. A kórusművet a helyi dalárda egy jótékony célú hangversenyen el is énekelte. A következő évben Liszt újabb kórusokat írt Autran másik három költeményére, hogy „A négy elem” címmel ciklust állítson össze, és zenekari nyitányt írjon hozzá. Liszt 1852-1854 körül nem csak újra hangszerelte a művet, hanem a címét is megváltoztatta Les préludes d’ apres Lamartine - Előjátékok Lamartine nyomán, és idézeteket illesztett a költő „ Költői elmélkedések” című művéből a szimfonikus költeményéhez.

zene-1

Liszt ki nem állhatta Goethét, Victor Hugo és George Byron volt a kedvence. „Minden Goethével kapcsolatos tárgy veszedelmes számomra” – írta egy Wittgenstein hercegnének szóló levelében, 1854-ben. Ugyanakkor foglalkoztatja Goethe Faust témája, de a reá való hivatkozást ki akarja kerülni, így Lenau műveire hagyatkozva írja meg a Mefisztó-keringőt.

zene- 2

A téma tovább foglalkoztatja és két hónap alatt elkészül a Faust-szimfónia. Az egyetlen olyan művet, amelynek alcímében utal a költőre: „Három jellemkép, Goethe nyomán”.

A darabot 1857. szeptember 5-én mutatták be a weimari Udvari Színházban Liszt Ferenc vezényletével – a Goethe–Schiller-szobor avatása alkalmából.

Liszt zenéje nem eseményeket, sokkal inkább hangulatokat, jellemeket ábrázol, az ember belső vívódásait mutatja be zenei eszközökkel, és saját elképzeléseit vetíti elénk.

Liszt Faustja más, mint Goethéé: egy levelében „polgári”-nak, kisstílűnek, tétovázónak nevezte Goethe hősét, míg a sajátját büszkének és erősnek. Lassú bevezetés mutatja be Faust két alapvető jellemvonását, a töprengést és a tettre való eltökéltséget, tolmácsolva Goethe szavait: „Kezdetben volt a tett”.

A második tételben Margit a megváltás szimbóluma és a szilárd pontot jelentő női ideál. Az itt felcsendülő zene hangulatában, tempójában, színeiben tökéletes ellentéte az első és a harmadik tételnek. A Mefisztóról elnevezett harmadik tételben Liszt úgy mutatja be a tagadás, a rombolás megtestesítőjét, hogy az első tételben felhangzó dallamot eltorzítja, a mű arányait eltolja, s átalakítva ezzel ironikus játékká, mellyel azt fejezi ki, hogy mindnyájunkban lakozik egy jó és egy gonosz szellem.

„Ott folytattam, ahol Beethoven abbahagyta” – jelentette ki Berlioz az 1830-ban bemutatott Fantasztikus szimfóniája kapcsán.

A gospel szó jelentése jó hír, örömhír, vagy ahogy az Újszövetségben szerepel: evangélium.