Az egyházi zenében különböző liturgiák és éneklési módok éltek egymás mellett.

Az egyházi zenében különböző liturgiák és éneklési módok éltek egymás mellett.

Az őskorban a pogány vallási szertartások meghatározó részeként a zenét varázseszköznek tekintik, amely kapocs egy természetfeletti világgal, hiszen a szellemek és istenségek az emberek életére befolyással vannak. Kialakulnak az egy-két hangból álló dallamok, míg a ritmuskíséretet a dobok adják.

Az ókori birodalmak kultúrája eltér egymástól, így a zene sem kivétel.

Egy kis érdekesség:

Kínában a zenét mennyek ajándékának tekintették. Kr.e. 2. században a zene szabályainak a betartására létrehozták az Állami Zenehivatalt, és aki e szabályok ellen vétett szigorú büntetést kapott, mert megsértette az államrendet.

Indiában a hindu felfogás szerint a bajadérok „Isten menyasszonyai” voltak akik vallási ünnepeken egy táncot adtak elő, melyeket mindig az illető Istenről szóló mondakörből vettek.

Míg Babilonban jelentős szerepe volt a zenének az istentiszteleteken, és a papok között a zenészek külön osztályt alkottak, addig Arábiában Mohamed próféta az „ördög szavát” hallotta benne.

Nagy Konstantin volt az első római császár, aki felvette a kereszténységet  és ő engedélyezte elsőként a keresztény vallás gyakorlását. Bazilikákat, templomokat építettek, amelyek magukon viselték a kor jellegzetes stílusjegyeit.

Nagy Theodóziusz császárnevéhez fűződik:

380. - a Római Birodalom minden alattvalója számára kötelezővé teszi a níceai hitvallást

391. - betiltja a pogány templomok látogatását és a bálványoknak való áldozatbemutatást

Az egyházi zenében különböző liturgiák és éneklési módok éltek egymás mellett.

A Római Birodalom kettészakadása (Kr. u. 395) az egyház kettészakadásának kezdetét vonta maga után. Bizáncban megalakult a keleti egyház, amely igen sokoldalú. Magában foglalja a korai kereszténység országainak egyházait (Palesztina, Szíria, Görögország) valamennyit más-más nyelvvel és eltérő zeneiséggel. A keresztény egyházi ének először Alexandria templomaiban csendül fel, melyet az angyali ének másának tartanak,megerősítve a vallásos érzést valamint elűzi a gonosz szellemeket.

Az egyházi zene alakulásában Bizánc közvetítő szerepet játszott kelet és nyugat között, hiszen a kereskedőútvonalak itt mentek keresztül így nemcsak az áruk cserélhettek gazdát, hanem más népek kultúrája is ismertté vált.

A 4. század végétől a bizánci egyházi zene éltér a keresztény zenei stílustól.

Az egyházi zene központja Konstantinápoly volt, az istentisztelet alatt, a zsoltárokat és az ájtatos himnuszokat fizetett énekesek szólaltatták meg. A dallamok rögzítésére különleges vonalakat - neumajeleket -használtak, melyek a szöveg egyes szótagjai fölé voltak rajzolva, jelezve a dallam ereszkedését, vagy emelkedését.

A Nyugatrómai Birodalom központja Róma volt, a görög helyett a latin lett a nyugati keresztény szertartás nyelvezete.

Az egyházi ének alapjait St Ambrus (340—397), milánói püspök tette le, az általa írt himnuszok egyszerű szerkezetűek voltak, és a dallamuk a szöveg ritmusához igazodott szerette a liturgiát, és azon fáradozott, hogy a nép énekléssel vegyen benne részt. Ezért ő maga is írt himnuszokat, és dallamot is adott hozzájuk a görög dallamkincsből, melyeket Milánó és Lugano környékén ma is őriznek, és használnak. A hagyomány neki tulajdonítja a Te Deum laudamus-t, amely akkor született, amikor megkeresztelte Szent Ágostont.

A római egyház egyszólamú liturgikus énekek dallamát I. Gergely pápa (59O-6O4) gyűjtette össze, kódexekbe íratta és a Szent Péter-bazilika oltárához láncoltatta. Cantus gregoriánum. Nevezték Cantus firmusnak is, amely annyit jelent: odaerősített – láncolt – dallam.

Az énekesek a gregorián dallamokat Rómában, az énekiskolában tanulták, melyet Gergely alapított. Aachenben, Párisban, Santiago del Compostellában, St. Gallenben....