A versailles-i kastély ünnepségek, bálok, gyertyafényes színházi előadások színtere volt. Szalonokban, kertekben, pavilonokban, még a csónakázások ideje alatt is zenével szórakoztatták a királyt. Minden az uralkodó körül forgott, aki maga is amatőr táncos volt és jelentős szerepet vállalt abban, hogy anyja Medici Katalin révén a párizsi udvarban is szokássá vált balettelőadásokat ismét népszerűvé tette. Uralkodása alatt a színpadi látvány minden képzeletet felülmúlt, és a balettelőadások szereplői között már nemcsak műkedvelő főúri táncosok voltak, hanem hivatásos táncművészek is.

Madame de Sévigné leányához írt leveleiben ennek a világnak képét rajzolta meg. Az ő révén pontos tudomást szerzünk az udvari ünnepségekről, a divat változásairól, a vadászatok és kirándulások pompájáról, tájékoztatást ad a nyilvános és magánszínházakról is, ahol a király és udvara által annyira kedvelt előadásokat tartották.

XIV. Lajos idejében már létezett koreográfia, a padlómintázatát lépésszimbólumok díszítették, megkönnyítve ezzel a táncok betanulását. Ezt a módszert tánctanára Pierre Beauchamp dolgozta ki akit Académie Royale de Danse vezetőjének nevezett ki 1661-ben.

XIV. Lajos maga is szívesen fellépett balett-darabokban, természetesen rangjának megfelelő jelmezben. Ilyen királyi szerep volt a Napé - „Ballet royal de la nuit” előadásban- , aki a középpontból mindent bevilágít éltető sugaraival. Az uralkodó ilyenkor a színpad központi részén foglalt helyet, ahonnan mindenkit látott, s ahonnan mindenki láthatta őt. Pozíciója Istenéhez hasonlított, aki az emberi élet szemlélője, ura és rendezője is egyben. Ebben az előadásban kapott szerepet Lully aki tehetségének köszönhette ezt a lehetőséget.

Lully Firenzében született egyházi patrónusának közbenjárására utazott Franciaországba, és lett az olasztanára XIV. Lajos unokatestvérének, hamar felfigyeltek zenei tehetségére így egyenes út vezetett a királyi udvarba. Hamarosan a király kedvenc zenésze lett, és kinevezték a zenei élet irányítójává 1661-ben : „surintendant de la musique de la chambre du roi” rangot kapott – érdekesség, hogy ugyanebben az évben francia állampolgárságért folyamodott, amit decemberben kapott meg. Zenekarában számos kiváló zenészt foglalkoztatott, mint hegedűs, táncos, és színész egymaga képes volt korrigálni az előadás pontatlanságait, sőt bemutatta a kívánt balett lépéseket is.

Lully-t tekintik a francia operastílus, az udvari balett, és a zenés vígjátékok megalkotójának. Az operáiban szereplő balett nemcsak táncbetétként szerepel, hanem aktív része a cselekménynek, de emellett fontos szerepe van a kórusnak is, amely a drámai hátteret szolgáltat a cselekménynek. Élete során egyházi műveket is írt tökéletesen alkalmazva a kórusok többszólamúságát. Zenei nagysága ellenére a viselkedése nem éppen mondható kulturáltnak, köztudomású volt, hogy rendszeresen szétverte a hangszert annak a zenésznek a hátán aki nem játszott megfelelően, és bírsággal büntette azt aki nem jelent meg a próbán pontosan. Számos botrányba keveredett mindenkit kihasznált céljai eléréséhez, összeveszett La Fontaine-el is, miután az olasz visszautasította a francia költőzseni Daphné című livret-jének megzenésítését. Kegyvesztését annak köszönhette, hogy a felesége révén az egyre inkább egyházi befolyás alá került király tudomására jutott, hogy elcsábította egyik komornáját.

XIV Lajos felépülése alkalmából a Te Deum című művét vezényelte, és a karmesteri botjával megsebezte a lábát amely elfertőződött és 55 éves korában elhunyt.

A királyi udvar orgonistája Jacques Thomelin 1693-ban meghalt, helyét tanítványa François Couperin töltte be akit maga XIV. Lajos választott ki a jelentkezők közül, mint a királyi kápolna 4 orgonistájának egyikét. 1696-ban nemesi rangot kapott, és néhány év múlva lovaggá ütötték, ami szinte gyermeki büszkeséggel töltötte el. Maga rajzolta meg címerét, melynek központi eleme egy arany hárfa volt.

folyt.köv-egy kicsit másként, de továbbra is XIV Lajosról lesz szó