Dórémi zenéje

1637-ben Velencében a nemesi Tron-család egy Nuovo Teatro Tron a San Cassiano nevű színházat nyitott a nagyközönség számára. Fizetség ellenében, pontosan meghatározott és osztályozott helyárakért szinte bárki megnézhette az előadást. A páholyok egy-egy tehetős család birtokában álltak, de gyakran csak bérelték őket., míg a földszinten nagyrészt csak állóhelyek voltak, széket csak fizetés ellenében lehetett igényelni. 1637. március 6-tól kezdve négy velencei líráért bárki megnézhette az előadásokat. Az opera alakulásával a közönség is átalakult. A színházba elsősorban nem zenét menetek hallgatni, hanem társasági életet élni. Az opera társalgó szalonná vált, ott kötötték az üzleteket, ott udvaroltak. Fontos szerephez jutott Velencében a színpadi gépezet is, mely a zenekart mozgatta a levegőben, hajókat vontatott a háttérben és mindenféle más mutatványokkal kápráztatta a közönséget. Mivel ez igencsak költséges mulatság volt, kevesebb pénz jutott a kórusra, a komponistára s így, míg Firenzében a szöveg előtérbe helyezése miatt, itt a látványosság növelése miatt szorult háttérbe a zene.

1670-től Velencétől Nápoly vette át a vezetést a zenében. A nápolyi operában nagyobb szerephez jutott a népdal és az érzelem, valamint nagyobb teret követeltek a dallamnak. Fontos volt az énekes képzés alaposabbá tétele. A 18. század első felében 10–20 évig tartott a magas követelményekkel járó oktatás, a tanulást pedig több éves színpadi gyakorlat követte. Ezt követően gazdagság és elismerés járt az énekesnek, különösen a kasztráltaknak. Gaetano Majorano (Caffarelli) XV. Lajos kegyence hercegséget vásárolt magának a fejedelmi ajándékokból. Carlo Broschi (Farinelli) V. Fülöp spanyol király minisztere, orvosa 50 ezer frank évi járadékot és lovagi címet kapott napi négy áriáért. Az énekesek tekintélyét és színpadi egyeduralmát jól szemlélteti Luigi Marchesi (Marchesini) esete, aki attól függetlenül, hogy melyik operában lépett fel, ragaszkodott ahhoz, hogy megjelenését trombitajel előzze meg, majd egy dombon fényes fegyverzetben, fején tollas sisakban jelenjen meg. Ezt követte egy ária, amit a maga számára íratott. Az nem volt lényeges, hogy a színpadon épp komédia, vagy tragédia volt műsoron ezt a szertartást minden alkalommal meg kellett ismételni.

Velencében 14. században árvaházakat alapítottak, amelyek kórházként is működtek. Ezekben az intézményekben rendszeres pedagógiai oktatás, vallásos nevelés folyt. Vallási és pedagógiai okokból is fontos volt az ilyen intézményekben egy énekkar működtetése, így hamarosan zenei szemináriumok alakultak, ahol a különösebben tehetséges növendékeket éneklésre, zeneelméletre, sőt hangszereken való játékra oktatták. Ezeken a szemináriumokon olyan híres mesterek tevékenykedtek, mint Caldara, Scarlatti, Hasse, és Galuppi.

1703-ban az intézmény zeneigazgatója Gasparini volt, az ő kívánságának tettek eleget, amikor Vivaldit hegedűtanárként alkalmazzák. Az Ospedale della Pietà vezetősége a zeneszerző kinevezését évente meghosszabbította, egészen 1709-ig. Az intézetben a tanítási struktúrát piramisszerűen szervezték meg. A hierarchia élén az idősebb lányok és nők álltak, akiket két kórusvezető irányított. Ők voltak a lányok közül a legkiválóbb zenészek, akik közül néhányan az intézet falain kívül is hírnevet szereztek.

Első operájának bemutatójára 1713-ban, Vicenzában került sor nagy sikerrel, a következő évben már Velencében vitték színre következő dalművét. Ezután nem sokkal a velencei Sant'Angelo színház impresszáriója lett. Színházi emberként igyekezett a lehető legnagyobb hasznot húzni operáinak bemutatóiból. A színház világában üzletemberként viselkedett: levelezett, szervezett, erőszakoskodott, kockáztatott és nem egyszer nagy hasznot vágott zsebre.

Vivaldit az operakomponálás azért is vonzhatta, mert lehetőséget biztosított számára, hogy elsajátíthassa a nagyobb zeneművek kifejezési eszközeit. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy Gasparini halála után egy olyan műfajhoz is hozzányúlt, ami előtte nem vonzotta: az Ospedale della Pietà koncertjein hamarosan egy Vivaldi oratórium is felcsendült.

Vivaldi ezután még jobban buzgólkodott mint operaszerző és mint az előadások szervezője. A bemutatók körüli kétségeket egyszerűen oszlatta el, ha sok volt a bemutatók körüli bonyodalom, a saját költségén rendezte az előadásokat.

Benedetto Marcello (1686-1739) velencei zeneszerző 1720 vége felé egy szatirikus pamfletet jelentetett meg névtelenül „A színház divat” címmel, melyben a kor operaéletét állította pellengérre. Benedetto Marcello annak a Marcello családnak volt a tagja, melynek a birtokában volt a Vivaldi által igazgatott San'Angelo színház. A Marcello és Capello család többször is megpróbálta a törvény eszközeivel visszaszerezni jogait színházuk felett. Elsősorban a bérleti díj nem fizetése miatt perelték Vivaldit, aki ekkor már erről az elemi kötelezettségéről is megfeledkezett. Marcello könyve az egész operaéletet érintette, a korszak minden művészeti áramlataival együtt. A szövegíróról értekezve például megjegyzi, hogy az lehetőleg ne ismerje az antik drámaírók és költők műveit, de műve előszavában sűrűn hivatkozzék rájuk. A szatíra legrészletesebb része az énekesnőkről szól, de sor került a zenészekre is, akik egymásra és a vezető szólamra való tekintett nélkül adják elő díszítéseiket. Ezután következnek a táncosok, a néma szereplők, a súgók, egyszóval egy operaház népes személyzetéből senkit sem kímélt a szerző. Aldiviva névvel Antonio Vivaldit jelölte, ezenkívül a szövegben több célzás is található a San'Angelo igazgatójára, aki ekkoriban szintén Vivaldi volt.

1726-tól kezdve operabemutatóinak állandó női főszereplője Anna Giraud, aki valószínűleg a Pietà növendéke volt. Az énekesnőt Vivaldi előbb színházi játékra, majd éneklésre tanította, végül 1724-ben elintézte, hogy felléphessen Velencében Albinoni Laodicea című operájának címszerepében. Kettőjük kapcsolata tovább mélyült, amikor Anna testvére, Paolina a zeneszerző ápolónője lett. A következő években Vivaldi szoros kapcsolatot ápolt a Giraud nővérekkel, akik Velencében az ő házában laktak. Ez később alkalmat adott az egyházi hatóságoknak, hogy rosszallják Vivaldi túlságosan szívélyes barátságát az énekesnővel, akit Velencében csak a vörös pap barátnőjeként emlegettek. Ruffo kardinális végül ezért tiltotta ki Vivaldit Ferrarából. Az 1730-as években a zeneszerzőt már egyre kevésbé becsülték meg, a Pietà is több fiatal zenészt alkalmazott, végül megvált Vivalditól, aki elhatározta, hogy elhagyja a lagúnák városát. Eladta mindenét és Bécsbe utazott, ahol VI. Károly császárnak akarta felajánlani a szolgálatait, akivel már korábban találkozott. Az uralkodó azonban hamarosan elhunyt, Vivaldi pedig tovább akart utazni Drezdába, de megbetegedett és meghalt.