1854-ben Liszt Berlioz Harold-szimfóniája kapcsán írásában kifejti, hogy nem minden zene programzene, és kihangsúlyozza, hogy a zenei motívumot, a programot, csak akkor szabad hozzáadni a zeneműhöz, ha az fontos annak megértése szempontjából. Ebben az időben jelenik meg Hanslick zenei elemzése, melyben rámutat arra, hogy a hallgató és a zeneszerző érzelmi világa ellentétben állhatnak egymással. Kihangsúlyozva azt hogy az a mű mely mindenféle előzetes ismeret, azaz program nélkül is hallgatható azaz abszolút zene.

1854-ben Liszt Berlioz Harold-szimfóniája kapcsán írásában kifejti, hogy nem minden zene programzene, és kihangsúlyozza, hogy a zenei motívumot, a programot, csak akkor szabad hozzáadni a zeneműhöz, ha az fontos annak megértése szempontjából. Ebben az időben jelenik meg Hanslick zenei elemzése, melyben rámutat arra, hogy a hallgató és a zeneszerző érzelmi világa ellentétben állhatnak egymással. Kihangsúlyozva azt hogy az a mű mely mindenféle előzetes ismeret, azaz program nélkül is hallgatható azaz abszolút zene.

Liszt a programzene lelkes támogatója volt, azt vallotta, hogy „a program az a médium, amely a zenét a közönség gondolkozó és tetterős része számára hozzáférhetőbbé és érthetőbbé fogja tenni.” Zenéjét közismert képzőművészeti, irodalmi alkotásokhoz, természeti képekhez kapcsolta.

“Mi más is életünk, mint előjátékok szakadatlan sorozata ahhoz az ismeretlen dallamhoz, amelynek első, ünnepélyes hangját a halál csendíti meg? “ – írja „Les Preludes” című művének előszavában. A mű eredetileg egy férfikórusra és két zongorára írott darab nyitányaként keletkezett 1844-ben. Marseille-ben ismerkedett meg Joseph Autran költővel aki neki ajándékozta „Az északi szél; szárnyaló himnusz a szabadsághoz” című versét s ezt zenésítette meg. A kórusművet a helyi dalárda egy jótékony célú hangversenyen el is énekelte. A következő évben Liszt újabb kórusokat írt Autran másik három költeményére, hogy „A négy elem” címmel ciklust állítson össze, és zenekari nyitányt írjon hozzá. Liszt 1852-1854 körül nem csak újra hangszerelte a művet, hanem a címét is megváltoztatta Les préludes d’ apres Lamartine - Előjátékok Lamartine nyomán, és idézeteket illesztett a költő „ Költői elmélkedések” című művéből a szimfonikus költeményéhez.

Liszt ki nem állhatta Goethét, Victor Hugo és George Byron volt a kedvence. „Minden Goethével kapcsolatos tárgy veszedelmes számomra” – írta egy Wittgenstein hercegnének szóló levelében, 1854-ben. Ugyanakkor foglalkoztatja Goethe Faust témája, de a reá való hivatkozást ki akarja kerülni, így Lenau műveire hagyatkozva írja meg a Mefisztó-keringőt.

A téma tovább foglalkoztatja és két hónap alatt elkészül a Faust-szimfónia. Az egyetlen olyan művet, amelynek alcímében utal a költőre: „Három jellemkép, Goethe nyomán”.

A darabot 1857. szeptember 5-én mutatták be a weimari Udvari Színházban Liszt Ferenc vezényletével – a Goethe–Schiller-szobor avatása alkalmából.

Liszt zenéje nem eseményeket, sokkal inkább hangulatokat, jellemeket ábrázol, az ember belső vívódásait mutatja be zenei eszközökkel, és saját elképzeléseit vetíti elénk.

Liszt Faustja más, mint Goethéé: egy levelében „polgári”-nak, kisstílűnek, tétovázónak nevezte Goethe hősét, míg a sajátját büszkének és erősnek. Lassú bevezetés mutatja be Faust két alapvető jellemvonását, a töprengést és a tettre való eltökéltséget, tolmácsolva Goethe szavait: „Kezdetben volt a tett”.

A második tételben Margit a megváltás szimbóluma és a szilárd pontot jelentő női ideál.

Az itt felcsendülő zene hangulatában, tempójában, színeiben tökéletes ellentéte az első és a harmadik tételnek. A Mefisztóról elnevezett harmadik tételben Liszt úgy mutatja be a tagadás, a rombolás megtestesítőjét, hogy az első tételben felhangzó dallamot eltorzítja, a mű arányait eltolja, s átalakítva ezzel ironikus játékká, mellyel azt fejezi ki, hogy mindnyájunkban lakozik egy jó és egy gonosz szellem.

Liszt Ferenc az 1830-as években Itáliában, a férjét miatta elhagyó Marie d’Agoult társaságában olvasta Dante „Isteni színjátékát”

folyt.köv.