Itália a középkorban politikailag erősen széttagolt volt. Délen a Nápolyi Királyság és Szicília spanyol fennhatóság alatt állt. Közép-Itália az Egyházi Államhoz tartozott. Az attól északra fekvő terület számos kisebb-nagyobb városállamra, grófságra és hercegségre bomlott. Közülük három városköztársaság, Firenze, Velence és Genova volt a legjelentősebb.

Itália a középkorban politikailag erősen széttagolt volt. Délen a Nápolyi Királyság és Szicília spanyol fennhatóság alatt állt. Közép-Itália az Egyházi Államhoz tartozott. Az attól északra fekvő terület számos kisebb-nagyobb városállamra, grófságra és hercegségre bomlott. Közülük három városköztársaság, Firenze, Velence és Genova volt a legjelentősebb.

A városok élén arisztokraták, zsoldosvezérek vagy gazdag kereskedő- és bankárcsaládok álltak, így pl. Firenzében a Medici-, Milánóban a Sforza-, Mantovában a Gonzaga-, Ferrarában az Este-család. Uralmuk fényét és a városok tekintélyét nagyszabású építkezésekkel, a művészetek és a tudomány bőkezű pártolásával növelték.

A 15. századi Itáliát a népi irodalom fellendülése is jellemezte, s nemegyszer drámai zenés előadásokban is megjelent. Bár eleinte ezek kizárólag bibliai témájú művek voltak, melyekben a szöveg mellett egyre nagyobb szerepet kapott a zene is. Ugyanekkor a világi dalok, táncdarabok is lassan bekerülnek a művekbe, majd megjelenik a kísérő zenekar. A világi zene beszivárgása a színpadra az egyház rosszallásához vezetett, először az „erkölcstelen” szöveg ellen lépett fel, majd megtiltotta a komédiák, színművek nyilvános előadását is. A nemesi palotákban zártkörűen, továbbra is rendeztek zenés ünnepségeket, a nép pedig a kedvelt májusi játékok során adta elő az „úri” mulatságok paródiáit, a bolond-, ördög-, és szamárünnepi játékokat, ez a műfaj volt végül is az operát megelőző zenés, drámai műfaj.

A zene volt az, ami évszázadokon át éltette a nápolyi kulturális életet. A16. század elején alapították a nápolyi alkirályok az első zenekonzervatóriumokat. Ezek kezdetben templomok keretein belül működtek, melyeket később egyesítettek. A 17. századra Nápoly lett az európai zenei képzés központja, a 18. század elején már Európa konzervatóriumaként emlegették. A városban éltek és alkottak olyan nagy hírű zeneszerzők, mint:

Alessandro Scarlatti a nápolyi operaiskola legjelentősebb képviselője, és a vokális zene területén is maradandót alkotott.

Domenico Cimarosa kinek mesteri Antonio Sacchini, és Niccoló Piccini voltak. Az olasz vígoperák legismertebb képviselője 64 operát számos szonátát, koncertáriát, dalt, oratóriumot, és rekviemet írt. A 18. században a legnépszerűbb vígoperája „A titkos házasság”. Cimarosa zenéje egyfajta átmenet volt Mozart és Rossini stílusa között. Halála után hamar szárnyra kapott az a szóbeszéd, amely szerint Mária Karolina királyné utasítására mérgezték meg. Más források azonban úgy tudják, hogy vissza akart térni Szentpétervárra, de útban Oroszország felé rákos betegsége végzett vele. Az nápolyi udvar a zeneszerző 1801. január 11-én bekövetkezett halála után nem sokkal közleményt adott ki, amely szerint a Cimarosa halálát hosszan tartó betegeskedése okozta.

A nápolyi operaház híres szopránja Isabelle Colbran támogatása hozzájárult Rossini sikeréhez. Ugyanis a nápolyiak általában tartózkodóan fogadták az idegen zeneszerzőket, büszkék voltak zenei hagyományaikra, magukat tekintették a zenei ízlés és tudás kizárólagos birtokosainak. Rossini első nápolyi operáját, az „Anglia Erszébetet” 1815-ben mutatták be. Címszerepét természetesen Colbran alakította, a sikerét is részben neki köszönhette. A darab egy csapásra eloszlatta a nápolyiak Rossini iránti ellenséges érzéseit.

Bellini 1819-ben indul útnak Nápolyba, és magával vitte addigi kompozícióit is, abban a reményben, hogy tanárait azok majd meggyőzik különleges adottságairól. Csalódnia kellett azonban mert a kezdők csoportjába sorolták be. Nápoly ebben az időben Itália zenei központjának számított, az opera és az oratórium fellegvárának. Az opera virágzása elsősorban annak volt köszönhető, hogy a nápolyi király nagy összegekkel támogatta a királyi színházat, a San Carlót, de emellett a város zenei életének másik meghatározó eleme a konzervatórium volt. A városban tulajdonképpen négy konzervatórium működött, ezeket az egyházak tartották fenn. Bellini a San Sebastiano konzervatóriumban élt és tanult majdnem nyolc évig. A tanárok munkáját erre kinevezett diákok segítették így Bellini is hamarosan taníthatott. A diákok énekelni és hangszeren játszani tanultak elsősorban a híres nápolyi zeneszerzők munkássága volt a követendő, de a zenei igazgató Nicolo Zingarelli bevonta a tananyagba Mozart és Haydn zenéjét is, valamint ő kérte fel Bellinit a diplomaosztó ünnepségre szánt opera megírásával. Így 1825 ban mutatták be „Az Adelson és Salvini”-t melynek a nápolyi konzervatórium másik jeles tanára Girolamo Crescenti a kor híres kasztrált énekese nagy bukást jósolt, de  a mű nagy népszerűségnek örvendett a diákság köreiben, és egy éven át, minden vasárnap előadták.

1828-ban Donizetti elfogadta a nápolyi királyi színház igazgatói állását, amit 1838-ig látott el. Ezen nápolyi évek két fontos munkája, a „A római menekült” és „Az özönvíz” mindkettőt a Teatro San Carlo-nak írta. Bellini halála után ő lett az olasz bel canto /szép ének/ opera koronázatlan királya. A sikereket azonban beárnyékolta gyermekeinek egymás után bekövetkezett halála, majd egy kolerajárvány elvitte feleségét is. Elhagyta Nápolyt és visszatért Párizsba.

bónusz a nápolyi népzene alaphangszere: