A történelem álláspontja szerint, a kelták egy ókori indoeurópai népcsoport volt, akik az időszámításunk előtti utolsó évezred elején jelentek meg Európában. A törzsek hódításaik során sokfelé megfordultak.

A történelem álláspontja szerint, a kelták egy ókori indoeurópai népcsoport volt, akik az időszámításunk előtti utolsó évezred elején jelentek meg Európában. A törzsek hódításaik során sokfelé megfordultak.

A kelta nép életét és tetteit legfőképpen a római történetírók elbeszéléseiből ismerhetjük meg, Gallia meghódításának idejéből. Nagy hatást gyakorolt rájuk a druidák tudása és bölcsessége. Diogenes egyenesen a világ legbölcsebb tudósai között említette meg őket. Diodorus Siculus az i.e. I. században rémisztő külsejű, nyers, talányos népnek festette le őket. Megjegyezte eszességüket, gyorsaságukat, hencegő természetüket. Írásából még az is kiderül, hogy a lerészegedett kelták vagy mély álomba zuhantak, vagy szörnyű tombolást végeztek.

A leírások említést tesznek a kelta nép társadalmi és jogi felépítéséről is. A jog mindenki számára elérhetővé tette a feljebb vagy lejjebb kerülést a hierarchiában. Szigorú szabályok vonatkoztak a jogok és a kötelezettségek megállapítására. Akinek nagyobb hatalma volt, attól többet vártak el, ha vétett, nagyobb büntetésre számíthatott.

Főleg Írországban maradtak ránk eredeti formában a kelta mítoszok és hősmondák.

A hivatásos kelta költők a filík szoros kapcsolatban álltak a túlvilággal, mágikus hatalommal rendelkező látnoknak számítottak. A filik a szó erejét használták, de nem vehettek részt a druidák titkos szertartásain. Tanulási idejük 7-12 évig tartott. Megismerték a Jeles Helyek Tanát, ami leginkább történeti földrajznak nevezhető. Életben tartották a történeteket és a szent helyek jelentőségét. Szájhagyomány útján folytatták tanulmányaikat. Ők voltak a törvények őrzői és ismerői is. Még a druidák is hozzájuk fordultak vitás ügyekben.

Nagyon valószínű, hogy a kelta társadalmi élet egyik aspektusa volt a zene és a tánc.

A kelta zenei gyökerekről máig folyik a vita, de a nyelvi örökség alapján lényegében véve két ágat különböztetnek meg. Az egyikbe a gallok (írek, skótok és Man-szigetiek) tartoznak, a másikba a brittonok (kornok, bretonok és wales-iek). A különbség főleg abban rejlik köztük, hogy a gall zene sokkal szélesebb hangskálán helyezkedik el, míg a britton dalok sokkal szűkebb hangterjedelműek .

Az arisztokráciához nem tartozó szabad vándorénekesek a bárdok voltak.

Az ő feladatuk volt megőrizni az ősi tudást, továbbvinni a történeteket. Általában megbízójuk hírnevét dicsőítették és politikai kémkedést is folytattak. Híreket hoztak és vittek, amerre útjuk során megfordultak, a kíváncsi kelták mindenhol nagy érdeklődéssel figyelték szavaikat. A családfők és a királyok előszeretettel alkalmazták őket.

Az énekesek általában húros hangszeren kísérték magukat. Legelterjedtebb zeneszerszámuk a hárfa volt, ami mai napig is Írország egyik jelképének számít.

A hangszerek mágikus tulajdonságait és használóik varázslói képességét a kelták soha nem vitatták. A bárdok általában autodidakta módon tanultak, bár a nép meggyőződése szerint a tündérdombokban oktatták őket. A mondák nagy hírű bárdjai gyakorta tettek utazásokat a túlvilágra, hogy visszatérve az isteni (tündéri) erő által megszállva alkossák meg költeményeiket. Mikor Awen, a múzsa megihlette őket, természetfeletti, látnoki képességet szerezve tértek vissza hazájukba.

Háromféle dalt különböztettek meg. A vidám (ide tartoztak a harci indulók is), a szerelmes (és szomorú) dalok, és az altatók, amik nagy erejüknél fogva örök álomba is ringathatták a gyanútlan hallgatót.

A harcos bárdok, versbe szedett, dallal kísért mágikus énekekkel segítették a sereget. Nem fogtak fegyvert, csak mágiával harcoltak. Dallamvezetésük kacskaringósságával igyekeztek kikerülni az ellenség mágikus védelmét. A skótok híres hangszere a skót duda szolgálta a védelem megalapozását és fanatizálta a harcosokat. Elnyomta az ellenséges sereg harcosainak énekét, ami nagy előnynek számított, miután a keltáknál rossz előjel volt, ha egy harcos meghallotta az ellenség mágikus dalait. Számára a csata valószínűleg halállal végződött.

A bárdoknak a germánok trubadúrjaihoz hasonló szerepük volt, bár nem énekeltek segélykérő himnuszokat isteneikhez, inkább önmagukból és a hangszerből merítették erejüket. A bárdokat útjuk során mindenhol különleges bánásmódban részesítették. Ha megsértették őket teljes joggal írhatták meg az illetőnek szánt szatirikus költeményt, ami több generáción keresztül csorbította a sértegető fél hírnevét.

Írország négy tartományában egy-egy bárdközpont és több kisebb „bárdház” létezett. A Munsterben lévő központban az altatót, Lensterben a szerelmes és szomorú dalokat, Ulsterben a vidám és harci dalokat, Connaughtban pedig a szatirikus énekeket tanították. Egy igazi bárdnak végig kellett járnia mind a négy iskolát, hogy sikeres tanulmányai fejében megkapja mind a négy megkülönböztető szalagot. Csak ekkor léphetett be teljes joggal a bárdházakba, ahol új dalok és költemények tanításáért, lejegyzéséért teljes ellátást kapott és megtanulhatta mások történeteit. Az, aki két szalagot megszerzett, tehát kétféle stílust mondhatott magáénak, szolgálóként léphetett be a házakba. Az itt töltött idő alatt tanulhatott, és később folytathatta útját a másik két tartomány felé. Megkülönböztető jelzésként általában hajukat egy „bárdszalaggal” összefogva viselték.

A történetmondók az énekek és a szövegek közben recitálással tartották fenn a hallgatóság figyelmét. Mindent elsőre meg tudtak jegyezni, ami nagyon fontos volt, mert nem írhatták le amit tanultak. Az emberek félték a hatalmukat, mert ők a szavaikkal is tudtak ölni. Ha valaki nem fogadta el véleményüket, állítólag elég volt ha megfogták az illető fülét, és az máris szörnyethalt.

Akkoriban a táncot furulyán vagy fuvolán, dudán, hárfán és ír dobon (bodhránon) játszott zenével kísérték.

Persze az angol hódítók is felfigyeltek az ír táncokra. Sir Henry Sydney 1569-ben így rajongott a Galway-ben táncoló lányokról I. Erzsébet királynőhöz írott levelében: „Nagyon gyönyörű, szépen öltözött, első osztályú táncosok.” Sydney el is ment, hogy lejegyezze a táncformációt, amelyet aztán a királyi udvarban is előadtak. Amikor Jakab király Írországba érkezett, táncosok köszöntötték. Előbb lassú zenére táncoltak, majd a zene egyre gyorsult, és a táncok egyre fürgébbek lettek. Viszont a protestáns angol hódítók puritán ízlésével sehogy sem fért meg az ír táncok szilajsága. Be is tiltották ezeket. Ettől fogva az írek lemondtak a táncban a karjaik lendületes használatáról, és dacosan csak a lábukkal táncoltak. Eleinte a kocsmában, az asztalnál ülve, később az asztal tetején is.

forrás: http://tttweb.hu/gyujtemenyek/cikkek/regi/Keltak.html